A jövőkutatás rázós terep: az első ipari forradalom óta robbanásszerűen fejlődő technológia és mérnöki tudományok ismerete éppúgy elválaszthatatlan részét képezi a sikeres prognóziskészítő tudásának, mint az azt használó embereket és társas viselkedésüket vizsgáló antropológia, szociológia, vagy a kockázatokat is mérlegelő ökológia, és az sem árt, ha élénk a fantáziája – mindezek ellenére e terület legfőbb tényezője mégis a kiszámíthatatlanság. Különösen nagy az előrejelzés bizonytalansága egy olyan komplex és nehezen modellezhető rendszer esetén, amilyen a modern metropolisz.
Amikor 1925-ben, az új ipari forradalom, a motorizáció küszöbén bizonyos Mr. Corbett megkísérelte felvázolni egy olyan nagyváros képét, amely 1950-re megoldásokat kínál a mobilizáció által okozott, már akkor is érzékelhető hatalmas problémahalmazra, a világ várostervezéssel foglalkozó úttörői, élükön Le Corbusier-vel, szinte kivétel nélkül hasonló, technokrata víziókban látták a megoldást. Szilárdan hitték, hogy az ideális város nem több, mint ipari léptékben sorozatgyártott funkcionális egységek – lakások, irodák, gyárak –, és az azokat hálózatba kapcsoló közlekedési és infrastrukturális hálózatok mértani tisztaságú rendszere, gazdagon parkosított és optimális benapozást biztosító – és így egészséges életkörülményeket teremtő – zöldterületekbe ágyazva.
Ma már tudjuk, hogy tévedtek: a hatvanas-hetvenes évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a mind nagyobb, sokszor több szintes, motorizált közlekedésre átadott városi közterület épp a város lényegét, az embert szorítja ki az utcákról, terekről, miközben a járművek számára biztosított egyre nagyobb keresztmetszet mind nagyobb forgalmat is vonz, nem csökkentve, hanem állandósítva a városi dugókat. Mégis, a sokáig domináló motorizáció-vezérelt paradigma közel fél évszázaddal ezelőtti megkérdőjeleződése óta is csak lassan fordulnak a mamut-nehézkességű nagyvárosok a valódi megoldások felé: Európa- és Észak-Amerika-szerte egyre több belvárosi közterületről száműzik az egyedi motorizált közlekedési eszközöket, hogy forgalomcsillapított övezetekkel, sétálóutcákkal és kerékpárutakkal tegyék újra vonzóvá a centrumot a város valódi használói, az emberek számára.
A ma jövőkutatói úgy gondolják, a még újabb ipari forradalom, a digitalizáció fog majd megnyugtató megoldásokat szolgáltatni az évszázados problémákra: az okos eszközök által generált elképesztő mennyiségű adat, a „big data” elemzésére alapozva a jövő okos városai optimalizálhatják majd ma még átláthatatlan, gazdaságtalan, pazarló és borzasztó terheket jelentő működésüket.
A jövőkutatás rázós terep: Ridley Scott zseniális, 1982-es Szárnyas fejvadászában Harrison Ford repülő autóval száguldozik 2019 Los Angelesében, de ha kommunikálni akar, kénytelen leparkolni, és érméket dobálni a bár nyilvános telefonkészülékébe. Ma, 2018-ban a kommersz, sorozatgyártott repülő autótól még messze vagyunk (talán nem is hajszoljuk már annyira), de a nyolcévesek saját mobil okostelefonnal kommunikálnak szüleikkel, barátaikkal vagy akár az otthoni hűtőszekrénnyel. Ha Mr. Corbett ma rajzolná fel vízióját a negyed századdal későbbi nagyvárosról, motorizált közlekedési eszközök és a számukra kiépített és minden helyet kitöltő infrastruktúra helyett az éteren (és végtelen, halkan zümmögő és tengernyi energiát felzabáló szervertermeken) át összekapcsolódó okoseszközök mindent átszövő, egyúttal átláthatatlan hálózatával venné körül a házakat. Hogy ezzel minden probléma megoldódik-e végre, vagy csak újabbakat generálunk? 25 év múlva kiderül…
Kép forrása: www.6sqft.com; David J. Rodger - davidjrodger.wordpress.com
